Nem is tudom, mi lenne velem álmok, álmodozás nélkül. Ami azt illeti már kölyökkorom óta megrögzött álmodozó vagyok. Szidtak is miatta eleget a tanáraim és az őseim. Akkoriban a bambuló kölyköket még nem kreatívnak hanem bénának tartották... Főleg ha beletemetkeztek egy-egy könyvbe, és órákig hiába szólongatták őket, nem reagáltak rá... úgy belefeledkeztek a történetbe. Na ilyen voltam én is. Sőt most is ilyen vagyok, bár azért jobban figyelek rá, hogy ne szigeteljem el magam teljesen. De nem tudnám mi lenne velem ha többé ne tudnék álmodozni, történeteken agyalni, vagy furcsa álmokat látni.

Tegnap nem álmodtam Kenshinnel, se a cserkészekkel, hanem a projektem járt éjjel a fejemben. Kb. 70 százalékban elkészült, de már biztos, hogy holnap nem tudom befejezni. Pénteken meg esélyem se lesz rá, mert a pasik megint kitalálták legyen disznóvágás. (Az utcsó röff ránk maradt, nem sikerült eladni, így nincs mit tenni, megy a fagyasztóba.)

Míg el nem felejtem megint, mesélek egy kicsit a cserkészes dolgokról.

Kisdobosnak még felavattak - félig-meddig - mert elkéstem az avatásról, de hála az égnek úttörőnek már nem kellett lenni. Helyette beléphettem cserkésznek, aztán jött az egész család - ősök és a hugi. Sok évig voltunk tagjai a 750. Sz. Nagy Lajos Király Cserkész Csapatnak. Elég hamar őrsvezető lett belőlem, majd később rajparancsnok a lányoknál. Szerettem cserkész lenni, kirándulni minden szombaton, kézműves foglalkozásokra járni, énekelni, táborozni nyaranta... Sőt még a díszszerepléseket is kedveltem. Hogy ezek milyenek voltak? Először is lehetett lógni vele a suliból. Aztán teljes harci díszben mindenféle ünnepélyen, rendezvényen kellett díszsorfalat állni, koszorúzni, stb.

Miért nem vagyok már cserkész? Hát ez egy sajnálatos dolog... és elég fura ügy. Lehet hogy hülyének fogtok gondolni, de az önérzetem miatt nem maradtam tagja a csapatnak. Történt egyszer, hogy két örsöt (egy lány és egy fiú) kivezényeltek egy suliban tartott politikai kampányrendezvényre, hogy fogadjuk a fejeseket sorfallal. Meg is jelentünk teljes harci díszben, fogadtuk a fejeseket. A munkánkban semmi gond nem volt. Csakohgy nem én voltam a rangidős, hanem egy nőszemély, becenevén "jegesmaci". Őt a politikus megkérte, hogy ha tud ugyan maradjon már a kampánybeszédre. (Megjegyzem kettőtől háromig volt dolgunk, utána ránk, gyerekekre semmi szükség.) Ő meg úgy értelmezte, hogy mind maradjunk. Minket kölyköket leültetett egy padra egy homályos folyosón, ő meg beült az első sorba. A többi gyerek szülei úgy tudták, hogy kb. háromkor végzünk (ahogy végeztünk is) és négyre mindenki otthon van. Nos, nem mehettünk sehova, eltelt négy, majd öt - a kampánybeszédek csak zajlottak... - fél hat. Ekkorra már nagyon bepöccentem, mert többször akartam a "jegesmacival" beszélni, engedjen el minket, de mindig elzavart meghallgatás nélkül. Akkor elkezdtem a teremkulcs után nyomozni (mivel a cuccainkat bezárták egy földszinti terembe. De kiderült, hogy a nőnél van. Végre sikerült kirángatnom oda a folyosóra ahol halódtunk a többiekkel és közöltem vele, hogy nem érdekel mit mondtak, hogy maradjunk, nem hinném, hogy a gyerekekre gondolt. Ráadásul az őseink már halálra aggódják magunkat hol a bánatban vagyunk. Adja ide a kulcsot.... Aztán vitatkoztunk, már nem emléxem mindenre, csak arra hogy volt egy olyan mondatom, ha nyitva lett volna a terem (és a suliajtó is, mert hogy azt is bezárták), már rég fogtam volna a cuccom és leléptem volna. Akár az ablakon keresztül is (ha nem lett volna rajta rács a földszinten is). Szó ami szó, végre megkaptam a cuccaim, és egyedül engem akkor hazaengedett. Később megtudtam, hogy negyed óra múlva átgondolta a dolgot és a többi gyereket is hazaengedte. No, ezzel kezdődött csak a balhé. Ez pénteken volt, másnap azzal fogadtak bent a csapatotthonban, hogy a parancsnok vár rám. Raportra... Sejtettem, hogy rossz vége lesz. Kiderült, hogy a "jegesmaci", leplezve saját baromságát, enyhíteni akart a hülyeségén és szemétségén azzal, hogy engem őrültnek és közveszélyesnek állít be, és rám verei a balhét, már amennyire lehet. Egy írásos jegyzőkönyv volt a parancsnoknál, amiben fegyelmi vétséggel és más dolgokkal vádolt meg a nő. Sőt már el is ítéltek addigra, csak a "tisztelet" kedvéérét hallgattak akkor meg, mielőtt rávezették volna a büntetést a lapomra. Kissé nagyon bepöccentem. Hamisan vádoltak meg, ráadásul olyasmiket is állított rólam, hogy én megfenyegettem őt, hogy öngyilkos leszek ha nem enged el (mármint kiugrom az ablakon - tudjátok, földszint, rácsos ablak), és hasonlók. Hiába mondtam én el pontosan mi történt, a nő jól benyalt (pontosabban lefeküldt) a parancsnoknak. Persze, hogy rámverték a balhét. Ekkor fogtam, és visszaadtam a tagságom és soha többé feléjük se néztem. Persze megtudva mi történt az őseim és a hugi is ugyanezt tették. Szomorú dolog... szerettem cserkész lenni, és szerintem jól is csináltam.